Rezümé

Robert Sarah, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció bíboros-prefektusa egy 2016-ban Londonban megrendezett konferencián azzal a kéréssel fordult a papok és hívek felé, hogy térjenek vissza ahhoz a gyakorlathoz, amikor is az Eucharisztia ünneplésekor együtt ugyanabba az irányba fordulnak, Kelet felé vagy legalább is a templom apszisa felé, az Úr felé, aki jön. Ezt az ősi és egyetemesen elterjedt celebrálási módot három, alapvető szempont támasztja alá:
A szentmise alapvetően egy hatalmas imádság. Az oltár ugyanazon oldalán álló pap és a hívő nép azonos irányban, kelet felé fordulva együtt fohászkodik és könyörög az Úrhoz. Minthogy Isten maga testet öltött és a földi térbe és időbe belépett, illendő, hogy a mi Istennel való beszédünk ’testet öltő’, krisztologikus legyen, hogy Jézus Krisztus közvetítésével, aki értünk ember lett, forduljunk a háromszemélyű egy Istenhez. A feltámadt Krisztusra utaló felkelő Nap kozmikus szimbóluma a minden helyre kiterjedő univerzalitást fejezi ki, és mégis megtartja az isteni kinyilatkoztatás konkrét jellegét.
A szentmise továbbá Istennek bemutatott áldozat és ünnepi lakoma. A mai történelmi és liturgiai ismereteink fényében biztonsággal kijelenthetjük, hogy Jézus nem nézett szembe tanítványaival a Sanctissumum megalapításakor. Egyrészt, mert ez teljesen ellentmond az ókori asztali etikettnek, másrészt pedig, az Utolsó Vacsora résztvevői, Jézus és apostolai, mint hívő zsidók, nem egymással szemben ültek, hanem mindnyájan egy irányba, a Sion hegyi szentély felé fordultak, a zsidó liturgikus előírások szerint. Minthogy a szentmise nemcsak ünnepi lakoma, hanem közösségben bemutatott áldozat is, ezért jobban megfelel a versus orientem celebrálási irány. A pap a közösség élén állva viszi a Mennyei Atya elé az áldozatot. Ez a szimbolika fejezi ki jobban a pap és hívek egységét, hiszen valamennyien egy irányba, Isten felé fordulva állnak. A szentmisében továbbá testet kell, hogy öltsön az Egyház hite szerint a megdicsőült Krisztus visszatérésének a várása is, ill. az Úr felé haladás, az eszkatológikus-paruziális dimenzió. Az olyan liturgikus celebrálás, amely kelet felé irányul, egyben azt is jelenti, hogy ezzel belépünk a történelem jövője, az új ég és új föld felé irányuló menetbe, amely Krisztus felé vezet bennünket. A pap és a közösség nem önmagával dialogizál, hanem közös mozgásban van a visszatérő Úr felé. Ez a fajta elhelyezkedés adja az Eucharisztia nagyságát és biztosítja annak transzcendens jellegét, megóvva a közösséget attól, hogy önmagába zárkózzon.